Az oszmán hadsereg, fegyverei és fegyvernemei

A kialakuló katonaság változatos, kevert rendszerű volt. A nagy tömegű nem reguláris, alacsony képzettséggel rendelkező, szinte semmilyen fegyelmet nem tanúsító egységeknek volt a feladatuk, hogy lekössék az ellenség nagyobb részét, míg a döntő erőt a lovasság és az elit csapatok adták a harcban.

Éppen ezért két vasfegyelmű, reguláris egység alakult ki e célra a szpáhik és janicsárok. A szpáhik a szultántól a katonáskodás fejében kaptak birtokot (ziamet), de csak ideiglenesen.
A janicsárság az emberek tudatában úgy él, mint gyermek keresztényekből muzulmánná nevelt harcosok. Valójában ezeknek kevesebb, mint a fele volt keresztény származású, a többi javarészt török, de bármilyen nem mohamedán vallású néptől elrabolták gyermekeiket. A keresztény származású janicsárokból nevelték azonban a legfanatikusabb, legkeményebb harcosokat. A keresztény gyerekeket devsirme (gyermekadó) címén vették el szüleiktől. Békeidőben a legtöbb keresztény származású janicsár a szerb hódoltságból származott. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a gyerekeket szállító szekereket az anyák gyakran napokig követték.

A janicsárság kezdetben visszacsapó C íjakat használt lőfegyverként. A 14. század második felétől a török hadseregben elterjedtek a tűzfegyverek, de a janicsárság még sokáig megtartotta az íjait és nyilait. A törökök elsőként vezették be seregükben a feketelőporos puskát és az ágyút. De a puska nem vált egyből a harcterek urává, ugyanis kezdetben még nem volt megfelelő a pontossága, lőtávolsága, lassabban töltötték újra és alacsony volt a megállító ereje is. De nagyobb csapást mért az ellenfél pszichéjére, ugyanis a szinte hangtalanul szálló nyíllal szemben ennek elsütése igen erős hanghatással jár, és ezt jól felismerte a török hadsereg. A muskétát zárt, tömött sorokban használták, a nagyobb tűzsűrűség elérése végett. A közelharci gyalogság fő fegyverei a hosszú szálfegyverek (pikák, lándzsák, kopják) voltak, amelyek a hosszúságuk révén megfelelő védelmet nyújtottak, s képzett egységek lovasság ellen is nagy hatásfokkal alkalmazták. Bár a török gyalogos nyugati mintákhoz hasonló fegyvereket is használt, de kiképzése szintje nem érte el, az európai gyalogságét (Pl.: landsknechtek, svájci pikások). Nem az európai kardfajtákat alkalmazták, hanem az ívelt, ázsiai típusú handzsárt és jatagánt. A janicsársággal gyakran menetelt együtt a mehterán egység, akik a mai katonazenekaroknak felelnek meg. Ezek a katonazenekarok legelső fellelhető egységei, nevük a perzsa mehter szóból származik.

A török nehézlovasság, a szultán testőrségéhez tartozó kapikulu lovasokból állt, de az ottomán hadseregben a könnyűlovasság volt a döntő. Ritkán hordtak nehéz, mozgást gátló páncélzatot, legfeljebb bőrvértet, lánc-, vagy sodronyinget, esetleg acélsisakot viseltek. A lovasság gerince a szpáhi lovas, aki az európai feudális rendszerhez hasonlóan földért szolgát a seregben. Fontos még megemlíteni a rajdoló, felderítő akindzsiket is, akik a reguláris seregtestek előtt haladva pusztították az ellenséges utánpótlást.